2024-03-26
Márialigeti Bence (MB): Két évvel ezelőtt azt hallhattuk Tőled: „A víziközmű-szolgáltatás a jelenlegi környezetben és feltételekkel fenntarthatatlan, ahogyan azt az elmúlt években láttuk is és hangoztattuk is. Ebben az évben a kimerülő tartalékok, az infláció, a bérnyomás, valamint az energiakrízis miatt mindegyik üzemeltető cég el fog érni olyan határokat, melyek komoly hatással lehetnek a szolgáltatás biztonságára és folytonosságára.” Ennek eredményét látjuk vagy látni véljük, amikor 18 patinás szolgáltató logója ott virít a Nemzeti Vízművek Zrt. honlapján. Beteljesült a jóslat?
Kurdi Viktor (KV): Én ezt a kérdést nem onnan közelíteném meg, hogy a jóslat beteljesült-e vagy sem. És nem is az állami szerepvállalás erősödésére gondolok, hanem sokkal inkább arra a tényre, hogy bebizonyosodott, a víziközmű szolgáltatás folytonosságának biztosításához, a cégek gazdálkodásának egyensúlyban tartásához 2023-ban a társaságok tevékenységének díjbevételein felül további 150 mrd Ft-ra volt szükség. 2023-ban ezt a forrást a Kormány biztosította a költségvetésen keresztül. Ez azért kellett, mert egyrészt a 2013 óta változatlan tarifák mellett az inflációs hatás, az emelkedő bérek és az energia krízis ezt megkívánta, másrészt nincs alternatívája a víz- és csatornaszolgáltatás meglévő rendszerének ma az országban. Jól felfogott érdeke volt tehát mindenkinek ezen pénzeszköz célba juttatása. Azt gondolom, hogy amikor már látható volt, hogy egy ilyen szintű dotáció a 2024-es évben már nem folytatható, a költségvetés azt nem bírná el, akkor került elő a nem lakossági díjakhoz való hozzányúlás lehetősége. Ez tehát a fő szempont. Hogy emellett az állami integrációs program meghirdetése az milyen változásokat okoz vagy okozott a szektorban, azt majd csak évek múlva lehet érdemben értékelni. Abban biztos vagyok, és azt jól lehet látni, hogy az energia krízis felgyorsította az állami integrációs programnak a megvalósítását, és ahogyan hallhattuk is a múlt heti híradásokban, több, mint 800 önkormányzat döntött úgy, hogy az ellátásért felelősséget az államra ruházza, ezzel lemondva erről a feladatáról. Így jöhetett létre az az állapot, hogy ma már Magyarország területének többségén állami tulajdonú a víz- és csatornaszolgáltató.
És innen elindul egy egészséges verseny. Én arra számítok, hogy az állami szektorban lévő 18 cég közötti koordináció, a szinergiák keresése és kihasználása szépen szárba szökken, míg a másik oldalon az önkormányzati szektorban maradó cégek a lehetőségeikhez mérten szintén elkezdenek egy fejlődési pályát leírni és ezek aztán egy idő után, megfelelő benchmark tevékenységet követően összehasonlíthatóak is lesznek.
Visszatérve az eredeti kérdésre: igaznak bizonyult a jóslat abból a szempontból, hogy sok helyen ellehetetlenült a szolgáltatás, amit csak úgy lehetett orvosolni, hogy 150 mrd Ft-ot beletett a Kormány az ágazatba. Az állami integrációs program is felpörgött, de ezt itt tekintsük egybeesésnek, ne ok-okozati összefüggésnek.
Fontos ezen a ponton az ágazatnak juttatott forrás nagyságrendjét érzékeltetni. Feltételezve egy 300 mrd Ft-os ágazati árbevételt, azt látjuk, hogy a gazdálkodás egyensúlyban tartásához 150 mrd Ft-ra volt szükség, azaz a költségek egyharmadára nem volt a díjakban fedezet. És a tavalyi évnek az a sikere, hogy ezt a kormányzat elismerte és elindult ezen költségek beépítése a díjakba.
MB.: Ezekre a kérdéskere később visszatérünk még részletesen, de kanyarodjunk vissza az integrációs programra: mi lehet az első ránézésre hasonló adottságokkal rendelkező szolgáltatók motivációja az eltérő döntésben, azaz abban, hogy csatlakozzanak-e a Nemzeti Vízművekhez avagy sem? Tulajdonosi stratégia vagy egyéb szempontok is meghúzódnak a háttérben?
KV.: Először is rögzíteni szeretném, hogy nem a víziközmű-szolgáltató volt döntési helyzetben. Ez nagyon fontos! Ezt azért is szeretném hangsúlyozni, mert az integrációs folyamat kezdetekor voltak olyan hangok, miszerint a vízművek menedzsmentjeinek kellene kijelölniük a követendő utat, azaz, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Valós döntési helyzetben az ellátásért felelős volt, az pedig minden esetben az adott önkormányzat. Nyilvánvaló, hogy vannak különböző önkormányzati döntéshozatali mechanizmusok, vannak különböző jövő tervezési stratégiák az önkormányzatoknál, és azt gondolom, hogy ezek jelentősen befolyásolták az önkormányzati döntéseket.
Lehet olyan önkormányzat is, ahol a vízmű igazgató befolyása az önkormányzati döntésre jelentős. De van olyan is, ahol a polgármester kifejtette, neki fontos, hogy az önkormányzat maradjon az ellátásért felelős.
MB.: Ha úgy nézzük, hogy az ország területének több, mint felén a Nemzeti Vízművek Zrt., pontosabban egy hozzá tartozó vízmű a szolgáltató, akkor van ennek jelentősége a MaVíz-en belül folyó érdekérvényesítő munkára?
KV.: Úgy érzem, hogy mindenféleképp van jelentősége, és ebből kifolyólag az érdekérvényesítő munkában várható változás a Szövetségben. Érzékeljük azt, hogy az államtitkárság létrejötte óta átalakulóban van az az eszköztár, amivel a MaVíz-nek élnie kell és amivel a jövőt formálhatja. Az államtitkárság létrejöttével kézzel foghatóvá, egyszerűvé vált a kommunikáció, és létrejöttek azok a csatornák, melyek egy hatékony és eredményes együttműködést tesznek lehetővé. Éppen ezért a MaVíz-nek az a korábbi szerepe, hogy az ágazatot előrevivő javaslatokat és kezdeményezéseket dolgozzon ki, az változni kezdett a tavalyi évben. Erre utal, hogy az államtitkárság gondozásában születtek meg a miniszteri rendeletek, melyekről előzőleg a MaVíz-nek nem volt se tudomása, se kézzel fogható munkája a rendeletek megjelenésében. Mindössze annyit tudtunk, hogy formálódik valami. Azt gondolom, hogy az érdekérvényesítő munka helyett egyfajta szakmapolitikai támogató szerep lesz majd az, ami a jövőben meghatározza a munkát a Magyar Víziközmű Szövetségben. A másik dolog, hogy a Nemzeti Vízművek Zrt., mint tulajdonos, 18 MaVíz tagvállalat fölött gyakorolja a tulajdonosi jogokat, ami azzal jár, hogy a MaVíz-en belüli döntéshozatal is meglehetősen kiegyensúlyozottá válik és sokkal kevésbé fog megjelenni a vélemények, szakmai látásmódok sokszínűsége, például az elnökség munkájában. Ez alapvetően nem probléma, én inkább egy helyzetnek tekintem. Nyilvánvaló, annak a 18 cégnek az együttműködésében már kiforrott javaslatok vagy kiforrott álláspontok kapnak majd képviseleti szerepet a MaVíz különböző fórumain. Ehhez viszont meg kell majd találni azokat a különböző működési mechanizmusokat, melyek biztosítják a jövőben is a MaVíz eredményes működését. Tehát el tudom képzelni azt, hogy a találkozási pontok (konferenciák, szakmai napok megrendezése), az ágazatban dolgozók elismerési körülményeinek biztosítása, az utánpótlás nevelés, a csapvíz brand, az ágazat népszerűsítése, a munkaerő vonzása területeken találjuk majd meg azokat a célokat, amelyek teljes ágazati támogatást és egyetértést élveznek, míg bizonyos szakmai kérdésekben sokkal inkább különböző módokon vagy különböző utakon találjuk meg a jövő lehetőségeit. Ennek a változásnak még az elején járunk, de érzékelek egyfajta ilyen hatású elmozdulást az integrációs program megvalósítása kapcsán.
MB.: Szintén a legutóbbi interjúnkban arról beszéltél, hogy bár az akkortájt napvilágot látott víziközmű stratégia nem tartalmazta azokat a konkrétumokat, melyeket az ágazat fejlődése és fennmaradása szempontjából kívánatosnak gondoltatok, de ezek a „hiányok” lehetőséget adtak arra, hogy elkészítsétek a szolgáltatók konszenzusán alapuló ágazati programot, mely az újonnan alakuló kormány számára mankóul szolgálhatna a szükséges lépések megtételéhez. Bár a dokumentumot nem találtam, de mintha ez a várakozás bejött volna. Mi is történt?
KV.: Nehéz ezt most így ilyen távlatból megítélni, mert azt gondolom, hogy az energiakrízis bekövetkezte volt az, ami átbillentette a víziközmű ágazatot felügyelő minisztériumot a cselekvés oldalára. Emellett napnál is világosabbá vált jó néhány konkrét, országos hírverést kapott víziközmű-szolgáltatással kapcsolatos havária esemény miatt, hogy a helyzettel valamit tenni kell. És mivel 2023-ra minden fontos politikai döntéshozó számára ismertté vált, hogy vagy a költségvetés finanszírozza a hiányzó forrásokat, vagy új díjmegállapítás szükséges, így nem volt más lehetőség, mint az, hogy a nem lakossági díjakban változás álljon be. Az egy politikai és nem szakmai döntés, hogy a víziközmű-szolgáltatás indokolt költségeit kinek kell finanszíroznia. Most az a döntés született, hogy elsősorban a vállalkozások és a nem lakossági szereplők lesznek a finanszírozók. A MEKH előzetes számai alapján az indokolt költségek fedezete megképződik a 2024-es rendszerben. A konkrét kérdésre visszatérve, az energiakrízissel és a nagyobb haváriákkal az események felgyorsultak és nem volt szükség stratégiai dokumentumra, a tények meggyőzték a döntéshozókat.
MB.: Az ágazati program kapcsán arról is beszéltünk annak idején, hogy bár hasonló a negyven szolgáltató célja, de a történelmi viszonyok, tulajdonosi háttér, egyéb szempontok miatt van széthúzás is bőven. Hogyan látod az egységességet, melyre bizonyosan szükség lesz a mostani új helyzetben is.
KV.: Azt gondolom, hogy a céljaink továbbra is azonosak, minden ágazati szereplő egy jobban működő víziközmű ágazatot szeretne. A jobban működő alatt azt értjük, hogy üzembiztosabban, hatékonyabban, magasabb színvonalon és a megbecsültség fennállása mellett szeretnénk dolgozni. Megbecsültség alatt értem az ágazatban dolgozó emberek belső és külső megbecsültségét, de értem külső nézőpontból a társadalom elismerését is a víziközmű-szolgálatatás iránt. Egy ilyen világot szeretnénk tehát, és ebben a munkában 2013-tól gyakorlatilag folyamatos negatív hatások érvényesültek, folyamatossá vált a túlélésért való küzdelem. Az energiaügyi miniszter két új rendelete kapcsán ennek hála Istennek, vége. Én úgy fogalmaznék, elértünk a gödör aljára és most elindulhatunk felfelé. Ezt pedig arra alapozom, hogy a víziközmű-szolgáltatásért felelős államtitkár elmondása alapján és a MEKH számai alapján is az látszik, hogy az indokolt költségek fedezetének meg kell képződnie a vízmű cégeknél. Tudom azt, hogy a rendeletben megjelenő számok logikája nem ismert a szakemberek előtt és nem tudjuk, hogy ezek hogyan jöttek ki, de biztos vagyok abban, hogy ez a többlet forrás előmozdítja ezeket a célokat. És ha ezek a célok így megnyilvánulnak, akkor az egység is biztosított lesz. A víziközmű ágazatban dolgozó szakemberek szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen tulajdonú vállalatnál dolgoznak, mert nekik a szakmájuk az első. És a szakmabelieknek jó érzés kapcsolódni a szakmabelikehez, és jó érzés a közös hivatásuk ügyeit előre mozdítani.
MB.: Téged olyan embernek ismerlek, akinél a lépéseknek van egy gondolati fonala és célja. Mi az a stratégia, stratégiai irány, mely felé haladunk? Egyáltalán, hol állunk most a teljes folyamatot tekintve?
KV.: Ahogy egy korábbi kérdésnél is érintettük, a MaVíz stratégiai céljaiban az érdekérvényesítéssel kapcsolatos gondolatköröket át kell fogalmaznunk és újra kell gondolnunk. Én azt várom, hogy amint letisztulnak az első két negyedévben a fenntartási alapokkal és az új finanszírozási rendszerrel kapcsolatos kérdéskörök, akkor el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogy a MaVíz ebben az új rendszerben hogyan tudja lehatékonyabban a szakmai álláspontot képviselni, hogyan tudja ezt a 20.000 embert és a vízipari tagvállalatok munkatársait a megfelelő irányba terelni. Ebből az következik számomra, hogy a MaVíz hosszú távú stratégiája fölülvizsgálatra szorul. A források növekedése a hazai vízipari szereplőknek is egy új helyzetet teremtett és így a hazai vízipari szereplők is meg fogják érezni azt a pozitív hatást, amely a többletmunkában, többlet értékesítésekben megjelenik. A MaVíz-nek nyitottnak kell lennie arra, hogy ne üzemeltető párti, vagy ne csak üzemeltető központúan gondolkodjon az ágazati kérdésekről, hanem a vízipar szempontjait a korábbinál nagyobb mértékben integrálja a szakmai állásfoglalásaiba.
Azt gondolom, nagyon jó, hogy túl vagyunk az első lépésen, azaz a megnövekedett árbevétel megérkezik a cégekhez. Ennek és a fenntartási alapból származó forrásoknak köszönhetően olyan értékteremtő munka indul meg, amihez a vízipari kapacitások megléte nélkülözhetetlen. És azt is gondolom, az a helyes, ha ennek megfelelően a vízipar erősebb szerepvállalásával gondoljuk át újra a stratégiát és ezt év végére, jövő év elejére meg is alkotjuk. Ezért lesz pl. az is, hogy terveink szerint a májusi közgyűlésen alapszabályt módosítunk, mely alapján növekedni fog a vízipar szerepe az elnökségben. Azt is el tudom képzelni, hogy a MaVíz egy „háttérintézményi funkció” felé mozdul majd el, és így a minisztériumnak lesz egy olyan független támasza, ahol a szakmai műhelymunka hatékonyan folyhat.
MB.: Ha lehetne egy olyan listát készíteni, hogy mi volt az ágazat, a MaVíz részről az öt legfőbb elvárás a kormányzat irányába, és ezekből mi valósult meg, akkor ez hogyan nézne ki?
KV.: Emlékszem, hogy régen több ajánlásunk, vagy elvárásunk volt, nagyon sok szegmens felől meg tudtuk ezt a kérdést közelíteni, az elvárásainkat megfogalmazni. Aztán az idő előrehaladtával eljutottunk oda, hogy nekünk már csak egyetlen egy kérésünk van, mégpedig az, hogy az indokolt költségeink fedezete rendelkezésre álljon. Már az sem számított, hogy az indokolt költségek fedezete díjbevételből, állami támogatásból vagy lottó nyereményből származik, csak legyen meg. Legyen meg az indokolt költségek fedezete, mert ez magában hordozza a dolgozóink megbecsülésének lehetőségét, magában hordozza az üzembiztonság és az üzletfolytonosság fenntartásának lehetőségét. Emiatt én nem is bolygatnám a múltat, hogy mi volt jó ötlet és mi nem. Az államtitkárság megalakulásával több olyan beszélgetést is folytathattunk felelős kormányzati vezetőkkel, ahol az illetékesek elmagyarázták, hogy melyik döntés vagy javaslat miért nem volt elfogadható a Kormány számára. Ezzel már nem is a mi tisztünk foglalkozni, ezt intézi a minisztérium. A vízműveseknek a legfontosabb, hogy az indokolt költségek fedezete mindenkor rendelkezésre álljon.
MB.: Azt a részét értem teljesen, hogy van az üzemeltetői igény, amire, ha politikai szinten megszületik a válasz, akkor már nem a megvalósulás módja a lényeges kérdés. A lényeg, hogy az igény és a válasz összetalálkozzon. De a kérdésem mögött az is meghúzódott, hogy ezzel akkor a MaVíz, az ágazat elért mindent, amit szeretett volna, vagy látjátok még azt a következő néhány dolgot, amit még egyenesbe kell tenni és ami a következő lépcső lenne?
KV.: Azt gondolom, hogy a 2024-es év az az év, ami kialakítja az indokolt költségek rendelkezésre állásának gyakorlatát és azt, hogy ennek folyományaként hogyan újulhat meg szisztematikusan a víziközmű rendszer. Nekem nagyon tetszik az a motiváció kialakítása, hogy a „vízművek ne a pontszerű hibaelhárításban legyenek érdekeltek, hanem abban, hogy minél több hálózati és víziközmű elem megújuljon”. Ez a nézőpont azt jelenti, ha egy utcába gyakran kijárunk csőtörést javítani, akkor legyen meg a vízműnél az eszköz, a forrás és lehetőség arra, hogy az egész utcában kicserélje a hálózatot és ezáltal csökkenjen a hálózati veszteség, nőjön az üzembiztonság, javuljon a hatékonyság és ezáltal a következő időszakban kisebb önköltséggel tudjon majd üzemelni, ami újabb lehetőségeket teremt a hálózat további rekonstrukciójára. Azt várom, hogy a 2024-es évben ennek a gyakorlata kialakul, elhagyjuk a gödör alját és a 2025-ös évben akár egy lakossági díjegységesítéssel vagy díjkorrekcióval újabb lendületet kap ez a folyamat. Akkor már egy kiforrott, begyakorlott üzletmenet szerint tudják majd a cégek a víziközműves infrastruktúrát megújítani. Ha jól emlékszem államtitkár úr mondta egy riportban, hogy talán 26 év kellene ahhoz, hogy a 2024-es ütemben a hálózatot megújítsuk. Ez nyilván egy nagyon nagy szám és nagyon hosszú idő. Az ÁSZ jelentésből tudjuk azt is pl., hogy 3200 mrd Ft a 15 éves GFT főösszege, tehát látható, hogy évi 200 mrd Ft feletti összegre lenne szükség ahhoz, hogy ezt a lemaradást ledolgozzuk. Jogos elvárás, hogy a költségvetés minél kevésbé vállaljon szerepet ezen hálózati szakaszok megújításában, ami azt jelenti, hogy a díjrendszer tartogathat még további olyan változásokat, melyekkel ez az ütem gyorsítható. Én alapvetően azt várom és azt szeretném, hogy a 2024-es év egy abszolút fordulópont legyen. Legalább akkora ráhatásra van a két rendeletnek a 2024-es évünkre, mint amilyen a víziközmű törvény megjelenése volt az azt követő évekre. Azt remélem, hogy a történelembe úgy vonul be ez az év, hogy ez volt a gödör alja és innen már csak felfelé megyünk.
MB.: 2013 óta vár az ágazat arra, hogy valamilyen módon a szolgáltatás díjai emelkedhessenek. Tíz év után a politika elérkezettnek látta az időt és beavatkozott olyan módon, hogy a nem lakossági vízdíjat egységessé tette az országban és bizonyos szolgáltatókat a többlet bevételeik után befizetésre kötelezett, míg másoknak ezekből a többlet befizetésekből kompenzációt ad, míg emellett minden cég számára meghatározta, hogy mekkora összeget kell a víziközmű fenntartására fordítani. Ezzel kapcsolatban több kérdésem is lesz. Az első rögtön: bizonyosan vannak számítások, hogy ez a díjrendezés mennyiben fedezi a szektor szolgáltatással összefüggő forrásigényét?
KV.: Előttem nem ismertek ezek a számítások, melyek alapján akár a díjak, akár a befizetési, akár a kompenzálási összegek meghatározásra kerültek. De egy kis számítással talán közelebb jutunk: ha tavaly 300 mrd Ft jött be az ágazatba díjbevételekből, és emellé tette a Kormány a 150 mrd Ft-ot annak érdekében, hogy a jogos költségek fedezete meglegyen, akkor a tavalyi év egy 450 mrd Ft-os igényt mutat. Nyilván inflációval, egyéb hatásokkal ez már akár 500 mrd Ft is lehet 2024-re. Tudjuk, hogy 80 mrd Ft-ot tesz bele a Kormány Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alapba, melyből támogatja azokat a vízműveket, ahol az indokolt költségek fedezete nem teremtődik meg a díjemelés után sem. Azt mondhatjuk tehát, hogy mintegy 120 mrd Ft-os többlet bevétel jöhet össze a nem lakossági díjak és az alapdíjak emeléséből.
MB.: És akkor az a forrástömeg a mostani meglátásotok szerint elég a szolgáltatás forrásigényének fedezésére?
KV.: Ez elegendő arra, hogy elinduljunk, hogy kialakuljanak azok a gyakorlatok, melyekkel felelősen és jó gazda módjára tudnak a vízművek úgy gazdálkodni, hogy a vagyonmegújítási folyamat megkezdődhessen.
Ki kell emelni, hogy nagyon fontos volt, hogy a MEKH értelmező mondatai kijöjjenek a szakma által összeszedett kérdésekre. Eleinte ugyanis nagy volt a bizonytalanság, hogy hogyan is kell értelmezni az új jogszabályokat. A MaVíz-nek nagy szerepe volt abban, hogy összeszedje, tematizálja és csoportosítsa a kérdéseket és így csomagban, korrekt szakmai megfogalmazással adja át a Hivatalnak. A válasz sokáig nem is váratott magára. A közös értelmezéshez a MaVíz biztosított felületet. Ezután már a cégek meg tudják alkotni a saját szabályzataikat, majd év végén elszámolnak. Az is fontos, hogy az el nem költött pénzek átvihetők a következő évre, tehát forrás nem vész el.
MB.: A következő kérdés, hogy olvasva a jogszabályt, én nem találom benne azt a részt, ami elmagyarázná, hogy milyen algoritmus alapján történik a befizetési kötelezettség és a kompenzációs hányad megállapítása. Tudsz segíteni ennek megértésében?
KV.: Előttünk sem ismert az algoritmus. Azt tudjuk, hogy a MEKH a meglévő adottságok és a nála lévő adatok elemzéséből határozta meg a jogszabályokba bekerülő számokat. Nem szivárgott ki arról sem információ, hogy Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alappal kapcsolatos jogszabály milyen kötelezettséget ró ránk. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket, ahogyan korábban utaltam rá, sikerült tisztázni. És látszik az a szándék is, hogy szükség esetén a számok módosítása megtörténjen. Ez jelenleg elég ahhoz. hogy elinduljon valami, hogy elinduljunk. Most ez a fontos, erre kell fókuszálni. Ebben az új helyzetben lesz feladata bőven minden szolgáltatónak. De ezek kedves feladatok, mert ahogyan korábban is mondtam, a gödörből való kilábalás tervezhető feladatai ezek.
MB.: A rekonstrukcióra visszatérve fontos szempontnak látom, hogy ez a feladat minden szolgáltatót és minden rendszert érint. Olyan feladat ez, amellyel még nem kellett az ágazatnak, sem az országnak szembenéznie. Mert bár igaz, hogy voltak, vannak rekonstrukciók, de eddig azért a fejlesztés volt előtérben. Most viszont eljutottunk oda, hogy gyakorlatilag a teljes rendszert majdnem egyszerre kellene cserélni, annak érdekében, hogy a szolgáltatás folytonos lehessen, ami ugye lehetetlen. Ha időben kezdi meg ezt az ország, akkor még lehetett volna minimális kockázat mellett ütemezni. Ma már nem igen lehet. Hogyan látja ezt, van-e ezzel kapcsolatos stratégiája az Államtitkárságnak?
KV.: Ezt a megfogalmazást nagyon erős túlzásnak tartom. Nem gondolom, hogy most egyszerre kellene mindent rekonstrukció alá vonni. Nézzük pl. a szennyvíz ágazatot, azt talán könnyebb áttekinteni. Ott a csőhálózat életkora, a művek életkora alapján ilyen általános vészhelyzetről nem beszélhetünk. A vízhálózatnál, ha jól emlékszem, akkor 40% körül van „csak” az azbesztcement csövek aránya az országban, tehát nem 90%, nem időzített bomba. Vannak természetesen neuralgikus szakaszok, neuralgikus művek. Ezekkel minden üzemeltető tisztában van, tudják, hogy melyek a legkockázatosabb helyek. Úgy vélem, hogy az új rendszerben egy két-három éves ütemezéssel elérhető az, hogy a leginkább kockázatot jelentő pontok üzembiztonsága lényegesen javuljon. Azt várom, hogy ez a fenntartási alap mintájára történő hálózat megújítási ütem vagy program erősödik a jövőben. Lehet, hogy ehhez a lakosság díjak egységesítésén keresztül vezet az út, vagy az ország kap olyan úniós forrásokat, melyek a víziközmű rendszer megújításába becsatornázhatóak. Mindenki döntse el, hogy melyiknek mennyi esélyt ad. Ha visszatekerjük az időt egy évvel, annak sem adtunk volna sok esélyt, hogy a nem lakossági díjak megállapítása megtörténik és ilyen mértékű új forrás érkezik. Ebből tehát az következik, hogy a folyamat elindult és előtérbe kerül az, hogy a szakemberek melyik víziközmű elemet tekintik a legkockázatosabbnak. Azt gondolom, hogy ezen a területen megint csak jól fogunk állni és szépen ütemezetten ezek a kockázatok kezelhetők lesznek.
MB.: Két kérdés is felmerül ennek kapcsán. Az egyik az, amit említettél is, hogy lakossági díjak egységesítése várható. Azt gondoltam, mert félévkor a víziközmű konferencián erről volt még szó, hogy a lakossági díjak egységesítése történik meg év végével, aztán arra ébredtünk, hogy a nem lakossági fogyasztók díjegységesítése történt meg. De akkor ezek szerint nem került le napirendről, hogy a lakossági szektorban is egy hasonló egységesítés történjék? Ez tűnik a jövő útjának?
KV.: A nyáron sok oldalról körül jártuk a kérdést, a nyilvánosság előtt is. A MaVíz-es kommunikációban is váltottunk arra, hogy nem m3-ekben beszélünk, hanem litereket mondunk. Ez közelebb áll a felhasználókhoz és könnyebb megérteni. Az pl. könnyen érthető, hogy egy ember napi 100 literes vízigénye lakossági átlagáron 30 Ft-ba kerül, 10 napra 300 Ft. Ez pedig egy fél gombóc fagyi ára, 10 naponta! Ez a fajta vízérték kommunikáció a nyáron megkezdődött és azt gondolom, aki komolyabban belegondol ennek a hatásaiba és abba, hogy a víz egy véges rendelkezésre állású természeti kincsünk, az elég gyorsan meg fogja érteni, hogy a lakossági víz díjában is előbb-utóbb meg kell jelennie ennek az értéknek. Az egy logikus lépésnek tűnik, hogy az áram- és gáz tarifa rendszerhez hasonló alakuljon majd ki a víz- és csatornadíjak kapcsán is. Látható, hogy a Kormány bátran meg tudta lépni a nem lakossági díjak egységesítését úgy, hogy ott is ilyen jelentős különbségek voltak. Majdnem ezer féle volt a díjak sokszínűsége, és csak néhány település lett, ahol díjcsökkenés állt be. Én ezért abszolút látok arra esélyt és lehetőséget, hogy ez az egységes vízről való gondolkodás irányába tett következő lépés legyen majd valamikor a jövőben. Ha ez bekövetkezik, akkor az új díjrendszernek természetesen igazságosnak és méltányosnak kell lennie, de úgy gondolom, hogy erre minden esély meg is van.
MB.: És a MaVíz szakmailag támogatja ezt az irányt, vagy azt mondja, hogy politikai jellegű megoldás a forrásigények fedezése, ezért nem kíván ebben állást foglalni?
KV.: Számomra a legfontosabb, hogy az indokolt költségek fedezete a bevétel oldalon megképződjön. Hogy ez díjakból, támogatásokból, vagy miből képződik meg, ez már annak a döntése, aki a szabályozási környezetet formálja. Tavaly az év második felében olyan döntés született, hogy az indokolt költségek hiányzó részének nagyobbik hányadát a nemlakossági szektor fizesse meg. Amikor ezt a kérdést majd felülvizsgálják, akkor majd eldöntik, hogy mi és hogyan legyen. Azzal én egyet tudok érteni, hogy méltányosnak és igazságosnak kell lennie a rendszernek. De hogy szolidaritási vagy díjkiegyenlítési szempontból mekkora egységet nézzünk, egy falut, egy járást, egy megyét, egy víziközmű szolgáltatót vagy az egész országot, ez megint nem szakmai kérdés, hanem a felelős döntéshozók szabad akaratán múlik. A lényeg, hogy a nap végére az indokolt költségek fedezete meglegyen.
MB.: A másik kérdés, hogy most az a jövőkép látszik, és Te is ezt mondtad, hogy egyfajta rekonstrukció növekedés indul. Vízipar oldalán látható-e a kielégítő szakmai kapacitás ezeknek a véghezvitelére? Mert, ha valamekkora részt vállal is belőle az üzemeltető, azért jelentős szerep hárul majd a vízipari szereplőkre.
KV.: Konzultálva a vízipari szereplőkkel azt látom, hogy nagyon nagy várakozásaik vannak. Az utóbbi években többször is nagyon kedvezőtlen piaci tendenciák alakultak ki, mert minden másra kellett a pénz. Az elmaradás sok, de azt gondolom, gyorsan vissza fognak épülni a kapacitások. Hogy ez mekkora zökkenőkkel jár majd, azt most még nem látni, de a hazai vízipar hozzáállása, kompetenciái és kapacitásai alapján azt mondom, meg fognak birkózni a feladatokkal.
MB.: Minden interjúban végig szoktuk nézni az ágazatot jellemző legfőbb mutatókat. Melyek most ezek és mit mutatnak?
KV.: Az egyik biztosan a hibastatisztika, mint ahogyan minden évben. Itt fontos, hogy egy 5-10 éves intervallumot nézzünk, mert ez nem egyik évről a másikra mutat megbízható tendenciát. Ha így tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a hibaszámok gyakorisága alátámasztja a magas rekonstrukciós igényt és azt a célt, hogy ezen tendencia megfordításáért tennünk kell.
A bérek kérdése a másik nagyon fontos statisztika. Itt friss adataim nincsenek, de azt láthatjuk, hogy a tavalyi év rendkívül nagy reálbér veszteséggel járt az ágazatban. A vízművek az energiakrízis mellett nem tudták tartani a bérversenyt, és azt gondolom, hogy a nemzetgazdasági átlagtól történő lemaradásunk növekedett a 2023-as évben. Azt várom és azt kívánom magunknak, hogy a 2024-es év, ahogyan a rekonstrukciók esetén elindít egy felzárkózást, úgy a nemzetgazdasági átlaghoz való felzárkózás területén is induljon el valami és belátható időn belül hagyjuk el a nemzetgazdasági átlagot. Meggyőződésem, hogy a vízműves fizetéseknek nemzetgazdasági átlag felett kell lenniük egy jól működő országban, egy víziközmű szolgáltatást megbecsülő országban. Eddig az új ember felvételének a fedezete nem volt meg; még akkor sem, ha lett volna megfelelő jelölt. Most már más a helyzet: ki lehet lépni a munkaerő piacra, fel lehet venni az új munkaerőt, viszont ő csak akkor jön, ha megkapja azt a versenyképes bért, amire ő számít. Ezért is mondtam azt, hogy a rekonstrukciós mélypont után a megbecsültségi mélypontot is mihamarabb magunk mögött kell hagyni, amihez a bérek megfelelő mértékű emelésére van szükség.
MB.: Nézzünk most egy kicsit előre. Mit vársz az elkövetkező évtől? Mivel lennél elégedett, ha hol tartana az ágazat egy év múlva?
KV.: Akkor lennék elégedett, ha a rekonstrukciós munkák megvalósításának eredménye már látszódna az energiahatékonyságban, a hibastatisztika javulásában. A cégek működését illetően akkor lennék elégedett, ha látnám az ágazati reálbérek emelkedését és azt, hogy egyre több ember érzi: jó az ágazatban dolgozni, látja szakmai fejlődésének lehetőségét, megszűnnek a toborzási problémák és továbbra is egy jó és erős hivatástudattal rendelkező közösségként tudunk az ország rendelkezésére állni eme létfontosságú infrastruktúra működtetésében.
MB.: Hát ezek eléggé ambiciózus várakozások, adja Isten, hogy így legyen.
Forrás: Vízmű Panoráma 2024-01. lapszám
